Kedves Ágnes!
                                                                                                                                                                                               2007.04.15.
 
Nagyon örülök, hogy megrendezte ezt a kiállítást. Hatása megmarad a nézőben. A képek összetartoznak, egyetlen történet szereplői és elmesélői is. Így együtt teljes a hatásuk. Jó volna egy filmet forgatni róluk, bár minden áttétel veszteséggel is jár. A maga képfelületei hihetetlen érzékenyek, mint a lepke szárnya, nem lehet reprodukálni.
Ott voltak a kezdeti képek, a keresztúri házportrék, halotti maszkok – a lebontás előtt. Nagy gyakorlatot szerzett velük ahhoz, amit máig elért – behatolni a tárgyak rétegeibe.
Magánál a valóság egy tetszőleges sarka úgy mutatkozik, hogy szemünk láttára atomjaira foszlik, átjárhatóvá válik, szellem és lélek lesz belőle, a tér idővé tágul, a múlt átszivárog a jelen felszínén, és így együtt időtlenné lebegnek.
A japán művészetben találtam ehhez hasonlót, más formákkal, de hasonló hatással, pl.
Hokusainál. De nincs értelme hasonlatokat keresni, ez itt és most jött létre, maga által. Különös, ahogy a szín nem kap kitüntetett szerepet. Valósággal a koraközépkori színskálát használja. 4-5 színt, elsősorban földszíneket, mint a román freskókon. Úgy látszik, a szellemi megjelenítés ezt kívánja meg, a világ színgazdagsága eltérít a lényegtől, maguk befelé törekszenek, a felszín mögé.
Az elképzelés és a megvalósítás egyszerre születik, ezért eredeti és átütő erejű. A névtáblákkal jelölt kert monoton embertelensége, a mögüle mégis kibukkanó fények ellentétével, a keretek közé préselt érzelmek szorongását közvetítik.
A Merzse táj vékony faágainak hajladozása a víztiszta ég előtt, mögöttük a cementmonstrum, rendkívüli meglátás. A közlekedés lassankint mindent letapos, ami szép.
Minek lehetne nevezni ezt, amit maga létrehozott? Lelkesítő az eredetisége, bár van kötődése a maguk kis csoportjához, Tóth Tibor köréhez, a kiselejtezett életek bemutatása közös többüknél, de maga messzire ment. Nem „szocio-realizmus”, nem „kis-realizmus” és hasonlók. Más, mint amit Balogh Gyuszi fest.
Magánál szellemidézést érzek. Minden szöglet és tárgy arra mutat, aki elszórta, elvesztette, otthagyta. A tárgyak sírnak és elpusztulnak, az emberek élnek, küszködnek, örülnek sok mindennek, ajándékot kapnak, majd mindent elhasználnak, megúnnak, elvesztenek. Így haladnak előre a térben és időben. A térben lerakódott, elveszett, gazdátlan tárgyak őrzik az időrétegeket. Valamikor jók voltak valamire. Most? Léteznek, mert létrehozták őket, de értelmük már csak az, hogy „volt” – „fuit”.
Sürítetten jelenik ez meg a kórházi ágyak melletti csendéletekben. Itt balladák találhatók. Ajándék valakinek, aki bajban van, talán még szeretik is, de mit sugallnak ezek a „válogatott” tárgyak? Azt, hogy már vége mindennek. Mit ér a fóliába csomagolt mákoskalács? Milyen időt mutat a letett karóra?
Hihetetlen a felületérintése. Hogy lehet ezt létrehozni? Levágott hajból sodort ecsettel?
Könnyekben oldott festékkel?
Megjelenik a derű is persze, – a dobozt őrző macska – kedvencem a trónoló Leó. De általában a humor csak a felszínen csillan meg. A néninek már csak egy macskája van, persze ő sincs a képen, mert messze jár. Jó vicc, de nem nagyon humoros. A szobát már felvették a jegyzékbe, de mi lett azokkal, akik itt éltek?
Érdekes, ahogy nem szeret elidőzni egy-egy arcon, kézen. Pontos képet ad róluk, ilyenek. De sorsukat inkább rábízza a környezetre. Úgy ülnek modelljei, mint áldozatok és tanuk. Minden velük történt. Most megkérdezik őket: „miért”? De nem tudnak válaszolni.
Magánál nincsenek hősök. Ez nem Rubens világa.
A házukat kívülről ábrázoló „sarok”, a drótkerítés zenei hálózatába fonva, talán a legjellemzőbb a stílusára. Pontos kép, de mintha könnyező szemmel néznénk, minden rezeg, talán a következő pillanatban szétfoszlik és már csak halványuló emlékként marad meg.
Üdvözlettel és csodálattal
                                                           Szinte Gábor